Nemmese, malac-köntösben
Volt, hol nem volt, volt
egyszer egy fénylő konda. Messzire ragyogott a szőre s peckes volt a járása.
Bár szerénykedett köztük számos kismalac, kiket csak nemrég fogadott be a
konda, keshedt bordái ellenére vígan futkorászva a jóllakott böfögők közt,
csüdig még sárosan a nagy dagványtól, ahonnan csak nemrégiben sikerült
kimászniuk. Vígan éltek és békén makkolgattak: a sároslábúak hordták erdeikből
a makkokat, a böfögő fényesszőrűek pedig elvermelték, trezorjaik mélyén.
Egyszer csak, hopp mi lett:
égszakadás-földindulás, új malacok tünedeztek fel,
bebocsátást-makkot-szőrfényesítőt kérve-követelve. E szutykos-göthös
jövevényekre senki nem számított. Vajh mely hatalmas Égi Kondavezér adta nekik
a jelt az indulásra, még csak nem is találgatták a fényesszőrűek. Mindenesetre,
elrendelték – már a malacság is ezt
diktálja – hogy be kell őket engedni a makkosba, de egyelőre maradjanak a
keshedt-bordájúak ellátásán, míg ők kiokoskodják: mennyi lehet belőlük az
agysebész. Mert ezekre ott most nagy szükség van. A saját nevelést ugyanis
jóval felülmúlja a renyheségben agybántalmaktól sújtottak száma, amit ezidáig
titkolniuk kellett.
Ezen titkolódzás égisze
alatt, vezérszerepük megcsillogtatására is, haladó-szellemük fitogtatására oly
rendelkezéseket hoztak, melyek nemcsak megengedőek arra nézvést hogy minden malac ezután barom módjára is élhet,
de a fékek és ellensúlyok kényes rendszerében jelentős átpakolásokkal ezen
életmód-váltást egyenesen szorgalmazták, mi több, felvonulásokkal is
ünneplendővé avanzsálták; s ez irdatlan baromságokat törvényekkel is
szentesítették.
Mindeközben, az egyik
sároslábú, kinél makk ugyan még lenne de a java folyamatosan zálogban, s aki
nagyonis útjába esett e vonuló jövevényeknek, kik – szimatjukat az Égi Kondavezér vándorlási kiskátéjával is megtámogatva
– valójában a zálog-tulajdonosok felé igyekeztek, úgy döntött: ez így nem mehet
tovább. S lépéseket tett egy terelőút kialakítására.
A zálog-gazdában ezalatt
felgyülemlett a bátorság. Az anyamalac – ki ugyan nem fialt-szoptatott egy
buznyák süldőt sem, mégis anyaként tekintenek rá mindazok a barmok akik már ez
újonnan szentesített életmód rituáléjában pergetik a még hátralevőt – így
agyalt. Szükségünk van ezen göthös betolakodókra, hisz itt ez a
soha-visszanemtérő alkalom. Turkálunk majd a kínálatban, s amelyik mégsem
agysebész, azt majd a zálogkassza kulcsával fenyegetőzve visszaebrudaljuk a
sároslábúak makkosába, karmestereink kotta- (etikett-nyelven: kvota) vezénylete alatt az aktust velük meg is
ünnepeltetve.
A vonulás gátja ezzel
átszakadt. A szimatot tartó csorda immár némileg rendezetten vonult remélt
célja felé. S árja egyre növekedett. A konok sároslábú terelőútja miatt (melyért rendre szapulta-megalázta őt minden
fényesszőrű – s ki valójában néha már maga is bizonytalan abban: vajon
ő is malac-e vagy csak közéjük keveredett, ki más ősökkel bírva a túlélés szorításában kényszerűen felvett
bizonyos malac-vonásokat is) a számában egyre növekvő szutykos sereg (melynél megfigyelhető norma a
személyre-szóló iPhone és a duzzadó dollárköteg; s mely deklaráltan
terjesztendővé tenné ahova csak belép a hozott normáit is, melyek egyike az
hogy asszonyaik a fejük búbjáig bebugyolálva esznek és asznak) elárasztotta
nagyhirtelen az egyik kárörvendő szutykoslábú makkosát.
A nagy riadalomban lett is
összevissza-terelgetés. Meg újabb terelőút. Meg röfögés mindenünnen. Még az
anyamalac szellemi képességei iránt is gyanu ébredt. A saját udvartartásában
is.
Egyesek tudni vélik, hogy az
elmezavar jelei akkortól eredeztethetők, midőn óltársai – tapogatódzva, nehogy
csorba essék az addig rajongva körbeudvarolt vezérkoca tekintélyén – feltették
a kiérdemesültnek a kérdést: „Ugyan mi végre…?” Amire a válasz – bár a Nobel-díjra való jelölés is már csak
halovány emlék volt a halott remények kosarában – lakonikusan egyre csak
ismétlődött: „Mer’kell”.
Növekszik a tábor mely új
irányt követel, s duzzad azoknak a száma is akik már csak a drasztikusabb
megoldásban hisznek. Annyiban azonban ők is bizakodók, hogy a helyzet még
kezelhető. A kezelés módja: azimutális lobotómia. Ez, kétségtelen, biztos kezet
kíván. Ezer szerencse hogy erre jár ez a százezernyi agysebész.
S míg mi itt a műtét sikere
okán némileg szorongva drukkolunk, elmorfondírozhatunk az időleges csend
csandrájában, hogy is van ez:
Ha valaki vendégeket invitál magához, akkor
ezen meghívottak mi jogon tapossák sivataggá más szomszédok kertjeit,
szemetet-mocskot hagyva szanaszét, míg kéretlenül a szomszédnál gunnyasztanak,
mert a vendéglátó hol migrénjére hivatkozva nem fogad, hol lakája lassítja a
belépést mert túl gyorsan kopik a lábtörlő.
S ha majd ráunna a nagy szívességgel meginvitált vendégeire, mi
alapon követelheti azt szomszédjaitól, hogy ezentúl ők tartsák jól e
seregletet, mégpedig ítéletnapig?
2015. október 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése